Sajátos vitába keveredtem a napokban az egyik beosztottammal. A vita tárgya annyi volt, hogy kínáljunk-e olyan ételt a vendégnek, ami szerintünk egyébként nem jó, nem finom, otthon biztosan nem, vagy nem a szállodában elkészített módon adnánk azt a hozzánk érkező vendégeknek. Kollégám álláspontja az volt, hogy nekünk magunknak nem tetsző ételt nem tehetünk a vendég elé. Az enyém pedig az, hogy eddig sosem volt panasz az adott fogásra, a vendégeknek ízlett, akkor meg miért ne adnánk.
A fenti polémia sokszor abból adódik, hogy elfelejtjük: a magyar és az osztrák/német ízlés eltér egymástól. Egy-két példa: töltött paprika. Mi magyarok az úgynevezett tv-paprikából csináljuk, amit az osztrákok többsége szemétnek, jobb esetben állatoknak való takarmánynak tart. (Megjegyzem, az utóbbi időben megjelent a mi sárga paprikánk is a boltok polcain, úgyhogy szép lassan azért be fog kerülni az osztrák gasztronómiába.) Ők a töltött paprikát kaliforniai paprikából készítik, amivel egészen más az íze. Emellett a húst sem keverik össze rizzsel. Eltér a bécsi szelet is, és itt nem is arról van szó, hogy borjúból vagy más húsból készül, itt a mi környékünkön is a sertés vagy szárnyas bécsi szelet a jellemző. Viszont vörösáfonya-lekvárral adják, ami számunkra finoman szólva is szokatlan. Soha nem felejtem el, egyszer kaptam Magyarországról minőségellenőröket, akik jól megkritizálták, hogy miért adunk a hús mellé lekvárt. Hiába hivatkoztam arra, hogy itt ez a szokás, bizony pontlevonást kaptam emiatt a hallatlan szakmaitlanság miatt. De mondhatnám, hogy a császármorzsa itt nálunk egy teljesen más étel, mint Magyarországon, egyebek mellett semmi köze a morzsához.
A fenti osztrák/német ételek mindegyikét jobban szeretem az általunk, Magyarországon hagyományosnak ismert módon. Csak hát ez nem számít. Egy ételnek nem számomra kell jóízűnek lennie, hanem a vendégek számára. Ezt soha nem szabad elfelejteni. Persze nem csak az ételekre és italokra igaz, hogy nem nekünk, hanem a vendégeknek kell tetszenie. Igaz ez a dolgozók stílusára, a wellness-részleg hangulatára vagy éppen a szoba színére is. Ez a szép a szakmánkban, hogy úgy kell eltalálnunk a vendégek ízlését és kitalálnunk vágyaikat, hogy azok jellemzően eltérnek a mieinktől. Soha nem indulhatunk ki önmagunkból, márpedig lássuk be, legtöbbünk számára a saját ízlésünk, gondolkozásmódunk a kiindulási alap. Bele kell élni magunkat a vendégeink helyébe, bele kell képzelnünk magukat a fejükbe, kultúrájukba, szokásaikba. Mindezt úgy, hogy azért az a ritka, amikor egy szállodának teljesen egységes, homogén vendégköre van. Nálunk például vannak síelők, túrázók, gyerekes családok és idős házaspárok, motorosok, biciklisták, németek, osztrákok, magyarok, lengyelek, japánok. Egyvalami köti össze őket, a sportolás és a természet szeretete. De az igényeik és szokásaik eltérnek egymástól és eltérnek a miénktől. A mi feladatunk pedig, hogy kitaláljuk, hogy a vendég mit szeretne és ki is szolgáljuk azt.
