Gyakran róják fel nekem, hogy túlságosan is bizalmatlan vagyok. Amivel kapcsolatban azt kell mondanom, hogy igen, igazuk van. Ha lehetne egy kívánságom, akkor az tutira egy igazság/hazugságfelismerő gép lenne. Néha az az érzésem, hogy folyamatosan kamuval vagyok körülvéve. Ha valami rosszul sül el, arra mindig van egy magyarázat. Tönkrement az ágynemű? Nem a mi hibánk, nem mi tároltuk rosszul, a szállító csomagolt rosszul. Rosszul néz ki a salátabüfé? A másik kolléga nem nézte meg. Poros a szekrény teteje? Azt a szobát nem nekem kellett csinálni. Rosszul lett lekönyvelve egy számla? Rosszul lett kiállítva. És így tovább, satöbbi, satöbbi. Elképesztően fárasztó az igazság folyamatos kutatása, a kamu kiszűrése. Igazán pedig az az elszomorító, amikor a legjobbnak,  leghűségesebbnek tartott emberemnél ébredek rá arra, hogy ő is kamuzott/kamuzik, ő is átvert/átver. És ebben az a borzasztó, hogy egy idő után már akkor is gyanakszom, amikor nem kellene. Amikor egyértelműnek tűnik a helyzet, akkor is kételkedem abban, hogy mi az igazság, akkor is felmerül bennem a kérdés, hogy ez az egész nem csak egy összeesküvés része-e. Ilyenkor érzem újra és újra azt, milyen félelmetesen egyedül vagyok, mennyire magányos műfaj is ez. És ez nyilván nem csak a szállodaigazgatásra, hanem bármilyen cégvezetésre igaz. Hogy rá kell döbbeni, hogy más a fontos nekem és más az alkalmazottaimnak. Mert én azt akarom, hogy a cég sikeres legyen, mert a cég sikere az én sikerem. Mit akarnak a beosztottaim? A legkönnyebben pénzt keresni. És sajnos ez a kétféle motiváció nem ugyanabba az irányba vezet. Jó vezető akkor leszek, ha ezt a kétféle célt össze tudom hangolni.

Utóirat: az a gyönyörű, hogy van még egy harmadik és egy negyedik motiváció is a történetben. A vendégé, aki jól akarja magát érezni, és a tulajdonosé, aki vissza akarja nyerni a befektetett tőkéjét. De erről majd egy későbbi alkalommal.