A Határátkelő Blog készített egy igazán irigylésre méltó összeállítást arról, hogyan karácsonyoznak a magyarok a világ körül. Ehhez kapcsolódva elmesélem nektek én is, hogyan karácsonyoznak a szállodában dolgozó magyarok (és nem magyarok), ha nem is a világ körül, de Ausztriában.
Munkával. A december 24. még egy viszonylag egyszerűbb nap volt. A szobaasszonyok, ahogy minden nap, úgy ezen a napon is reggel 6.30-kor kezdtek, és különböző beosztások szerint, de dolgoztak este tízig. A felszolgálók hasonlóan, két műszakban, egyszer reggeltől délig, aztán pedig délutántól este tízig. A konyha egész nap az esti gálavacsora fogásait főzte. A gyerekfelügyelő, akinek ez volt az első munkanapja nálunk, feldíszítette reggel a gyerekekkel a szálloda karácsonyfáját, aztán délután elvitte őket betlehemezni, majd meseolvasás a szállodában és ajándékosztás. És mit csináltam én? Reggel megbeszéltem egy elbocsátott dolgozóval a távozásának részleteit, napközben a szokásos ügyes-bajos dolgokat intéztem. Délután rövid dolgozói köszöntés, majd este 6-kor indult a gálavacsora. A helyettesemmel együtt fogadtuk a vendégeket, mindenkivel koccintottunk, kicsit elbeszélgettünk és boldog karácsonyt kívántunk egymásnak. A helyettesem este fél 8-kor beszállt a kocsijába, 25-én reggel 3-kor már Budapesten is volt, hogy egy kicsit a családjával is lehessen karácsonykor. Én pedig este 8-kor hazamentem, egy kicsit még láttam a még éppen ébren lévő gyerekemet, hogy aztán a feleségemmel, az ő testvérével valamint néhány barátjukkal este 9 felé el is fogyasszuk az előző nap elkészített ünnepi ebédet.
Nézzük a 25-ét! A szobalányok, felszolgálók és a konyha pont ugyanazt csinálta, mint előző nap, dolgoztak. Nekem egy kicsit jobb napom volt, lévén ezekben a napokban alig jön e-mail, alig csöngenek a telefonok. Így volt rá esélyem, hogy minden elmaradásomat behozzam, ami sikerült is, ez volt az én karácsonyi ajándékom, hogy végre normál ütemben dolgozhattam. Viccesen hangzik, de örülök, hogy december 25-én utolérhettem magamat munkában. Estére megbeszéltük, hogy a feleségemék bejönnek a szállodába, együnk együtt a 25-i karácsonyi menüről. Este 7-ig jól is ment minden, egy azonban hibádzott: túl finom volt a vacsora, és a vendégek addigra mindent megettek. A zsargonban ezt úgy hívjuk: "megúszott a konyha". Ritka kellemetlen szituáció, nagyjából 20 percig három ételtartó is üres volt, nem tudták időben utántölteni őket, és emellett persze a többi fogás is, elsősorban a hidegkonyhai készítmények, a sajttál is egyre rosszabb állapotba került, mivel nem volt idő azokkal foglalkozni. Összeomlás az év egyik legfontosabb napján, a december 25-i gálavacsora közben. Minden finom volt, minden jónak tűnt, majd összeomlott az egész. Én rohangáltam a konyha és az étterem között, és próbáltam cselekvésre ösztönözni a kollégákat, akik dolgoztak is rendesen, de hát annak idő kell, amíg megsül a hús, elkészülnek az ételek. A második karácsonyi estém is el volt cseszve, és a hangulatom persze az asztaltársaságomra is átült.
És ez még mindig nem a legrosszabb nap volt. December 26., karácsony harmadik estéje. Szobalányok, felszolgálók, konyha mint korábban. Emellett leesett végre a nagy hó, csaknem egy méter. Erre várunk egy hónapja, örülünk, a vendégek is örülnek, igaz nem mindenki, mert éppen ezen a napon igen sokan távoztak, illetve sokan érkeztek, ami azt jelentette, hogy a legtöbben vagy már, vagy még nem tudtak síelni. Este újra gálavacsora, várom a vendégeket az étterem bejáratánál, amikor az egyik vendég segítségkérően odajön hozzám, mivel elakadt az autója a szállodával szemben lévő parkolóban. Kimegyek vele megnézni, mi a helyzet, állunk az ömlő hóban, én öltönyben, ő elkeseredve. A szállodának három autója van, ebből az egyik kétkerékmeghajtású, szóba se jöhet, a másik kettő ugyan négykerékmeghajtású, viszont éppen az új kollégákért van úton a környező vonatállomásokra. Úgyhogy várni kell. Nem baj, alig fél óra, megérkezik az első autó, rá is kötjük az elakadt autóra, sajnos szakszerűtlenül, így aztán amellett, hogy nem sikerült kirántani az elakadt autót, még a miénk lökhárítója is megsérül. Beugrik, hogy az a kolléga, aki még úton van a másik autóval, jóban van egy falubeli paraszttal, aki egyszer már kisegített minket hasonló helyzetben a traktorjával. Hívom a kollégát, de a válasza nem vidít fel, úton van vissza, de van egy kis gond, útközben rászakadt az autóra egy fág, egy kissé össze is törte. De úton van, ne aggódjak, jön. Jól van, lényeg, hogy nem sérült meg senki. Vissza a szállodába, leülök gyorsan enni valamit, amikor egyszer csak sötétbe borul az egész szálloda. Áramszünet. Nem nálunk, az egész faluban. Sötét az egész falu. Nagyjából tíz percig tart, a vendégek legalább jól reagálnak, nem különösebben zavartatják magukat. Az egyikük meg is jegyzi, ne aggódja, Tirolban sok ezren vannak órák óta áram nélkül. Szuper, bíztató. Nyolc előtt tíz perccel visszajön az áram, de hamarosan azt látjuk, hogy nincs internet, így nincs háttérzene se, elég kellemetlen. Átesünk az ilyenkor szokásos körökön, újraindítások, satöbbi, de nem segít semmi. A nagy futás közben egyszer csak befut a második kocsink is, meghozva az új kollégákat, akik december 26-án keltek útra, hogy megkezdjék az új életüket Ausztriában. És nekem este 8-tól programom lenne a vendégekkel. Nem baj, megkérem őket, hogy a rendkívüli helyzetre tekintettel csúsztassuk el 10 perccel, de csak azért, hogy 10 perc múlva áttegyem az egész programot szombatra. Még szerencse, hogy megértőek. Hívom annak a magyarországi cégnek a képviselőjét, aki a számítástechnikai hátterünket megcsinálta és supportálja. Nem veszi fel, nem meglepő, december 26. van. Hívom a második embert a cégtől, majd a harmadikat, semmi. No most mi lesz? Szerencsére hamarosan jön egy visszahívás, mea culpázás a részemről, de nincs nagy gáz, nekem egy kicsit úgy is tűnik, mintha örülne, hogy egy kicsit dolgozhat. A segítségével nézek ezt, nézek azt, már vagy félórája nem találunk megoldást, amikor egy félmondatára beugrik egy lehetséges variáció: lehet, hogy az egész faluban nincs net? Hívom a feleségemet, van otthon net? Nincs. Ja, az így már más. Visszahívom a kollégát a segítségét megköszönve, ő mondja, nem tesz semmit. Kilépek a szerverszobából, jön hozzám a recepciós: nincs tévéadás a szállodában. Ránézek a lobbyban lévő tévére: hangyaháború. Ha valamihez a számítástechnikánál is kevésbé értek, akkor az a híradástechnika. Felmegyek a padlásra a fejállomáshoz, kapcsolom be a telefonomba beépített lámpát, illetve kapcsolnám, de lemerül. Vissza a recepcióra, felhívom az egyik házmestert, hogy velem tud-e jönni. Persze, nem gond, pont most fejezték be a vendég autójának kimentését. Felmegyünk a padlásra, nézegetjük a fejállomást, az abban lévő mindenféle modulokat, de ehhez se ő nem ért, se én. Naná, egy külső cég telepítette és tartja karban. Hívom őket egy második telefonról, nem veszik fel, ja, persze, december 26-a van. Nem baj, a vendégekért bármit, és ha itt maradok az ünnepekre televízió nélkül, az elég ci4ki. Úgyhogy kitartóan csöngetek, szerencsére a második hívásra fel is veszi. Én: "mea culpa", ő: "nem számít". De ő ezúttal nem tűnt őszintének. Az utasításainak megfelelően ide-oda dugdosunk kábeleket és antennákat, semmi eredmény, leginkább úgy tűnik, mintha minden jó lenne. Így aztán nyilván beugrik a megoldás: olyan mennyiségű hó esett, hogy betakarta a parabolaantennát. Bocsánatot kérek, megköszönöm a segítséget. Megoldás persze most sincs, mivel annak idején annyira lehetetlen helyre tették a tetőn az antennát, hogy nemhogy egy havas, téli éjszakán, hanem egy normál nyári napon sem érhető el sehonnan. Ha egyszer elromlik, vége. Ekkor már este tíz van, megnyugszunk, hogy ezzel se tudunk semmit csinálni, másnap majd leolvad róla a hó. Le is olvadt, vissza is jött a kép.
Ideges vagyok, beugrom még a bárba inni egyet. Aztán hazamegyek. Fél 11 van, kisgyerekes család vagyunk, ilyenkor már mindenki alszik. Csend van. Bebújok az ágyba a feleségem és a lányom mellé. Nézek ki a fejemből. Nem érzem jól magam. Megint elment egy karácsony.
Kövess a Twitteren: twitter.com/forgoajtoblog
