96 éves korában elhunyt Sir Bernhard Schreier, a Danubius Hotels elnöke, főtulajdonosa. Nyugodjon békében! Amikor egy cégre ilyen befolyással bíró személyiség meghal, természetesen felmerül a kérdés, hogyan tovább? Különösen igaz ez a Danubius esetében. A szakmában nyílt titoknak mondott pletykák szerint, illetve a Danubius vezetőit, tulajdonosait, a Schreier család tagjait ismerők, vagy ismerni vélők szerint ugyanis az örökösök számára inkább teher, mint öröm a Danubius szállodalánc. Állítólag ők már vagy tíz éve arra várnak, hogy mikor jön el a pillanat, amikor pénzzé lehet tenni a vagyont. Nos, ez a pillanat most eljött. Mi lesz veled, Danubius?
A tulajdonosok előtt most több választás áll.
Először is eladhatják egyenként a szállodákat. A Danubiusnak sok nagyon értékes háza van. Mindenekelőtt itt van a történelmi múlttal rendelkező Gellért, igaz a Gyógyfürdő és ezáltal a Budapest Gyógyfürdői és Hévizei Zrt. „társbérlete” csökkenti az épület értékét. De ott van az Astoria, a margitszigeti szállodák, a Béke, a két-két hévízi és balatonfüredi szálloda, a sárvári és bükfürdői házak, és még sorolhatnám. És akkor a lánc külföldi érdekeltségeit még nem is vettük számba. Csak éppen a probléma az, hogy a Danubius évek óta nem költött fejlesztésekre, húzta, halasztotta a karbantartásokat, épp csak a vendégfogadás érdekében legszükségesebb munkákat elvégezve. Logikus, a hosszú távú fejlődésnél fontosabb a túlélés rövidtávon. Csak éppen nem tesz jót az ingatlanértéknek.
Második lehetőség, hogy megpróbálják eladni egyben az egész szállodaláncot. Az az érzésem, hogy ezt várja a piac is. Aznap, amikor bejelentették Sir Bernhard Schreier halálát, a Danubius részvényei kilőttek a Budapesti Értéktőzsdén, ahol le is kellett állítani a kereskedést, amikor elérték a napon belüli kereskedés 15 százaléknál meghúzott határát. Ilyen akkor szokott történni, ha a piac a keresleti oldalon megjelenő erős növekedést várja. Ezt éppen a főtulajdonos halálának napján? Furcsa egybeesés. Kérdés, hogy ha az egyes, esetenként leromlott állapotban lévő házakat külön-külön sem lehet eladni, akkor hogy lehetne az egésznek egyben vevőt találni, súlyosbítva munkavállalókkal és a Danubius legendásan konzervatív menedzsmentjével együtt, amelynek tagjai között éppúgy megtalálható az általam legjobb magyarországi szállodai marketingszakembernek tartott Kovács Balázs, mint sok-sok régi vágású, arisztokratikus szállodás, sok évtizedes munkaviszonnyal, és minden bizonnyal az ehhez kapcsolódó, szolidnak nem nevezhető elvárásokkal.
Mind az első, mint a második esetben adódik a kérdés, hogy ki lehetne a vevő. Szálloda ugyanis most bőven van Magyarországon eladó. Két kezemen meg tudnám számolni azokat a házakat, amelyekről azt tartom, hogy még egy tőkeerős vevőnek is küzdenie kellene, ha meg akarná venni őket. A többi? Mondj egy árat! Szállodát üzemeltetni ma Magyarországon nem jó üzlet. Nagyon sok ház küszködik likviditási problémákkal, hetente, havonta jönnek a hírek arról, melyik szálloda éppen melyik bankhoz dőlt be. Ilyen ingatlanpiaci környezetben pedig a valós értékhez képest csak jókora veszteséggel lehetne eladni egy házat. (Persze kérdés, mekkora a valós értéke egy háznak, amely jelen állapotában kevés profitot termel, viszont sokat rá kellene költeni ahhoz, hogy valójában is versenyképes legyen a hihetetlenül túltelített piacon.)
A harmadik eset, hogy – legalábbis egyelőre – nem adják el a szállodaláncot, és nem adnak el belőle jelentősebb szállodákat sem. A tulajdonosok és a család a Sir Bernhard Schreier halálakor kiadott közleményében is emellett tett hitet, amikor kijelentették: „A CP és a Schreier család részéről továbbra is elkötelezettséget tanúsít a Danubius iránt Sir Bernard lánya, Iris Gibbor, unokája Alexei Schreier, valamint Robert Levy…” Ez egyrészt nagyon szép, akár ezt is honorálhatta piac a hirtelen árfolyam-emelkedés napján, ám nem szabad elfelejteni, igazán nagy butaság lenne nem a piacot nyugtatgatni, amikor éppen eladni készülök. Az értékesítési szándék nyilvános kihirdetése leveri a részvényárakat, jókora veszteséget okozva az eladónak. És arra sincs a tulajdonosnak szüksége, hogy a menedzsment és az alkalmazottak bizonytalannak érezzék a jövőjüket. Ha tehát Schreierék megtartják a szállodaláncot, azt tekinthetik befektetésnek is, hiszen egyszer csak lesz majd megint normális piaci környezet, ahol a jelenleginél sokkal magasabb áron tehetik pénzzé a családi vagyont. Csak hát azt ki kell várni, és hát sejthető, hogy ha Sir Bernhard Schreier 96 évesen hunyt el, akkor olyan nagyon fiatalok a gyermekek sem lehetnek már. És hát addig is el kell viselni az alacsony megtérülést, a bizonytalanságot, a kényelmetlen igazgatósági üléseket, a magyarázkodó menedzsmentet, és azt a szorító érzést, hogy esetleg újra és újra ki kell segíteni a céget, amely így inkább viszi, mint hozza a pénzt.
Szóval mi is lesz veled, Danubius? A választ természetesen én sem tudom, de tippelni azért tippelek. Azt gondolom, hogy két éven belül nem a Schreier-család lesz a főtulajdonos. Annak pedig csak szurkolni tudok, hogy az esetleges új befektetőnek a szállodalánc felvásárlása után marad pénze a fejlesztésekre is, ez ugyanis az érdeke Danubiusnak és a magyarországi szállodaiparnak is. De hogy mikor lesz megint csillogó-villogó Hotel Gellért, egész évben vendégekkel zsúfolt Annabella és régi fényében pompázó Palatinus, nos azt már megtippelni sem merem.
