Forgóajtó

Hogy mi az, ami Ausztriában se megy másképp? Hát például a küzdelem a környezetvédelmi hatósággal. Tőlünk nem messze található kiváló kis útszéli kocsma/étterem tulajdonosa mesélte, hogy a legutóbbi volt az első tél, amikor nyitva tarthatott. Éppen nyolc éve küzdött ezért a kiváltságért. Korábban ugyanis csak nyárra kapott engedélyt, mondván, télen lavinaveszély van, ami veszélyezteti őt, a vendégeit, és úgy egyáltalán, hozzájárulhat a világvégéhez. Az indoklás azonban, ismerve a hely elhelyezkedését, hát finoman szólva is gyenge alapokon állt. Nem úgy, mint a vendéglátó kis bodega, alsó hangon 150 méterre a legközelebbi sziklafaltól, amelyet ráadásul egy erdő és egy patak is elválaszt a veszélyesnek minősített intézménytől. A hely tulajdonosa próbált érvelni az erdővel. Próbált érvelni a távolsággal. Próbált érvelni a patakkal. Próbált érvelni azzal, hogy akkor zárják le a közvetlenül az étterme mellett húzódó országutat is, hiszen, ha ő veszélyben van, akkor az autósok is. De mindez nem hatotta meg a hatóságokat, ő meg éveken át szemlélte a bezárt lacikonyha ajtajából az úton elhúzó lehetséges vendégeket. Nyolc év utan egyet sikerült elérnie: az illetékes hatóság hajlandó volt tartani egy, illetve ha már, akkor kettő helyszíni szemlét. Az elsőn tizenöt (!), a másodikon hat ember vett részt.  Nyolc év után kijöttek és megnézték, miről beszélnek. A két kiszállásért alig több, mint hatszáz Euró illetéket vetettek ki (ez itt egy ekkora üzletnek elég komoly summa). És meg is lett az engedély. De persze csak egy télre, mert hát ki tudhatja? Nyolc év és hatszáz Euró egy értelmetlen hatósági döntés megváltoztatásához és az illetékes környezetvédelmi hatóság meggyőzéséhez. Tiszta Magyarország, nem?