Kritikát kaptam egy beosztottamtól. Ez még önmagában nem baj, nem gondolom, hogy én lennék a tökéletes vezető, és nem is az az elsődleges célom, hogy a munkatársaim engem tartsanak a tökéletes főnöknek. (Persze azért nem lenne baj, de van fontosabb feladatom is.) Amiért még nem tértem napirendre a dolog felett az az, amiért a kritikát kaptam. "Nem kapunk elég dícséretet, visszaigazolást, pedig elvárnák az emberek." Vagyis nem az a baj, hogy sokat kell dolgozni, hanem, hogy nem kapnak érte megfelelő visszaigazolást. Én viszont pont úgy látom, hogy gyakran dicsérem meg a kollégáimat és soha el nem mulasztom valamire azt mondani, hogy az jó, amennyiben az tényleg az. És most nem értem, hogy lehet az, hogy ennyire szögesen ellentétesen látjuk két különböző nézőpontból ugyanazt a szituációt.
Persze ha igazán kemény lennék, akkor azt mondanám, hogy nem is érdekel a kérdés, a fizetését mindenki megkapja, miért akarnak mást is? De én éppen, hogy nem tartom magam igazán keménynek, sőt inkább puhának és bizonyos kereteken belül kompromisszumkésznek. Sokat segítene, ha lenne egy objektív képem arról, mit gondolnak rólam az embereim. Persze az hátrány lehet, hogy még vállalati középvezetőként hat évig volt olyan főnököm, aki a dicséretet és a köszönömöt hírből sem ismerte. (Erről csak annyit, hogy a telefonomban háromféle elmentett sms található: gratuláció az esküvőmhöz, gratuláció a gyerekem megszületéséhez, illetve egy-egy darab "köszönöm" és "szuper" a főnökömtől.) Persze lehet, hogy nem őt kellene alapul venni, nem az általa felállított mintát kellene követni. Viszont kevés nehezebb feladat van, mint a dicséret helyes mennyiségét meghatározni. Miért?
A kollégáimat intellektuális szempontból két csoportra tudom osztani. Vannak a kevésbé intellektuális emberek. Kedvesek, szorgalmasak, a munkájukat jól végzik, de egyszerű emberek. Egyszerű felszolgálók, egyszerű szobaasszonyok, egyszerű házmesterek. Amikor idekerültem, nem fukarkodtam a dicsérettel náluk. És azt kellett megfigyelnem, hogy a megdicsért kollégák húsz százalékot visszavettek a teljesítményből. Ezt egyszerűen nem értettem. De rá kellett jönnöm, úgy gondolkodnak, hogy ha az eddigi teljesítmény elég volt a dicsérethez, akkor a kevesebb is elég ahhoz, hogy megtartsam a munkám. És a cél ez, nem a dicséret. Ekkor újra behívtam az adott kollégát és legorombítottam, rosszabb esetben még egy fegyelmit is adtam. És láss csodát, visszakaptam azt a teljesítményt, amit a kolléga korábban is hozott. Ő elégedetlen lett, de az én elégedettségem, és a vendégeké nőtt.
A kollégáim másik, szűkebb csoportjába az intelligensebb, kulturáltabb embereket sorolom. Náluk működik a dicséret. Ezt nagyon jól tudom magamról is, én is így működtem mindig. Ha dicséretet, visszaigazolást kaptam, akkor elkezdtem kétszer jobban húzni. Ha ma a tulajdonostól jön egy pozitív jelzés a színvonalra vagy a pénzügyi eredményessége vonatkozóan, az elég motivációt jelent egy hétig. Én így működök, egy-két kollégám is így működik, de azért nem ez az általános. Gondoltam eddig, amíg meg nem kaptam a poszt elején említett kritikát.
Lehet, hogy helytelen a fenti feltételezésem az intellektus és a dicséretre adott reakció összefüggéséről. Nincs ilyen hüvelykujjszabály? Mert ha nincs, akkor baj van. Akkor egyenként kell kiismernem az embereimet, ki az aki dicsérhető és ki az, akinél tanácsosabb elővigyázatosnak lenni a szép szavakkal. Mondtam már, hogy a pszichológusi ismeretek jelentik egy vezető egyik legfontosabb kompetenciáját? Na azért szép emberekkel dolgozni.
